Negyven nappal Húsvét után Áldozócsütörtökön Urunk mennybemenetelét ünnepeljük. Az apostolok és az Újszövetség tanúsága szerint ezen a napon a feltámadt Jézus evilági megjelenései megszűntek, és mintegy utolsó találkozásképpen elbúcsúzott tőlük, küldetést bízott rájuk, megígérte, hogy elküldi a Szentlelket, majd felemelkedett a mennybe.

 

Amikor gyermekeknek magyarázzuk a fel-le függőleges mozgást, olyan képeket használunk, hogy: valaki felmegy egy tetőre, felmegy a vérnyomása, vagy a repülő felemelkedik a kifutópályáról. Ugyanígy szoktunk arról is beszélni, hogy emelkedik az életszínvonal, a jó gazdaságpolitika a szegény népek felemelkedését célozza meg, a valuta árfolyama felmegy, valaki feljebb jut a társadalmi ranglétrán, a sztárok vagy politikusok népszerűsége emelkedő tendenciát mutat.

De Isten világában nincsenek emeletek, nincsen fenn és lent, alul és felül. Ezért jobb lenne, ha úgy fogalmaznánk, hogy Krisztus mennybemenetele tulajdonképpen az ő felmagasztalását és megdicsőülését jelenti. Egyik jezsuita találó megjegyzése szerint, Jézus azért ment el, azért emelkedett a mennybe, azért ment vissza az Atyához, hogy végre nőjünk fel, legyünk lelkileg felnőttek! Ahogyan minden reggel ki kell lépnünk a védettséget és biztonságot adó pizsamából, és fel kell öltöznünk, hogy elinduljunk végezni feladatainkat, Krisztus is azért vált el így, látványosan apostolaitól, azért távozott el, hogy legyünk felelős felnőttek. Nőjünk ki hitünk gyermekcipőjéből. Úgy ment el, hogy most már nem ilyen látványos módon van köztünk. Velünk marad, de másképp. Krisztus távozása annak a jele, hogy tiszteli szabad akaratunkat, szabad döntéseinket. Paul Claudel francia költő ezt így fogalmazza meg a maga módján: „Arcomat el kell tüntetnem előletek, hogy tiétek lehessen a lelkem...”

Urunk Mennybemenetele Plébánia Templom, Sümeg

Mintha azt mondaná, én most nem leszek úgy veletek mint eddig, elengedem a kezeteket, felnőttek vagytok. Számítsatok ezen túl a Szentlélekre, aki bennetek lakik, ha ki nem űzitek. A feltámadt és mennybe ment Krisztus megszabadult a földi anyag korlátaitól, hogy minden kor minden emberével lehessen. Ugyanakkor így emberségünket is bevitte Isten titkába, megszentelte és felértékelte. Az egész anyagvilág, az ember testestől-lelkestől meg van váltva. Benne, általa, vele nyer értelmet földi életünk, házépítésünk, családalapításunk, munkánk, pihenésünk, szórakozásunk, rossz elleni küzdelmünk, magán- és közéletünk, sikereink és kudarcaink egyaránt. Mi is oda tartunk, ahová ő előrement. Ezt az örömhírt kell továbbadnunk mindenkinek, és ezzel a tudattal építenünk már itt a földön Isten országát. Egyfajta mennyei honvágy sürgeti a keresztényt, hogy ne lankadjon az Isten ügyének szolgálatában, ne engedje, hogy megkopjon lelkesedése, és fedezze fel az új idők kihívásaiban is a menny vonzását. A krisztusi ember égre néző ember, beavatott. Elfogult és együgyű. Ez foglalja le őt mindenestől. Ez ösztönzi az áldozatra és az önzetlen szeretetre.

Életünk is egyfajta mennybemenetel, és csak azt vihetjük magunkkal oda, ami átmegy az örökkévalóság, a szeretet vizsgáján. A mi hazánk a mennyben van, onnan várjuk az ítélő Krisztust, de oda igyekszünk, ahol ő Isten jobbján ül. Feladatot bízott ránk, hogy hirdessük a szeretet győzelmét, hogy felelős döntéseinkkel mi is megistenítsük ezt a világot, hogy eljusson az emberiség az Istennel való bensőséges együttlétbe.

A győri Szent Imre Plébánia oltárképe

Krisztus mennybemenetele még egy dologra ráirányítja figyelmünket. Mivel alászállt a poklokra és fölment a mennybe, ezzel megmutatta nekünk is az utat. Egész életutunk lényegét. Mi sem emelkedhetünk fel az égbe, ha nem vagyunk hajlandóak, készek arra, hogy Krisztussal leereszkedjünk földhözragadtságunk mélyébe. Ez az alázat, a szeretet útja. A lelkiélet sajátossága éppen az, – mégha ellentmondásnak is tűnik –, hogy először alá kell merülnünk emberségünk poklába, hogy feljuthassunk Istenhez. Ez az önismeret hosszú és fárasztó útja. De Istent csak az önismereten keresztül ismerhetjük meg valamennyire. Istent találjuk meg gyengeségeink, kudarcaink mögött is, sőt elsősorban azokkal kell szembenéznünk. Ha hagyjuk, hogy ő világítsa meg sötétségeinket, ha saját valóságunkat odatartjuk Isten elő, és szívünket minden fenntartás nélkül odaadjuk neki, akkor ő átalakítja azt szeretetével, felemel, és Lelkével betölti életünket.

Sebestyén Péter
erdely.ma, 2010. május 13.